2012. július 28., szombat

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen- Történetek útközben

Sanoma Budapest kiadó, 2005.
224 oldal

Fülszöveg:
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk..." Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. A mondatot a szerző választotta évekkel ezelőtt, az egyik lapban megjelenő írásainak mottójaként. A Lábujjhegyen című kötete is - akárcsak korábbi, sikeres művei - e gondolat jegyében íródott. Történetei megint útközben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy vágyunk támadjon a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra...

Szeretem a novellákat, a féloldalasat és a hosszabbakat egyaránt. Schäffer Erzsébet novellái gyönyörűek, szívmelengetőek, nosztalgikusak.
Olyan pillanatokat örökít meg, ami mellett én valószínűleg elmennék, anélkül, hogy észrevenném. Egy apa szeretettel teli pillantását a villamoson, egy vak kislány bizalmát az anyja felé, verebek fürdését a homokbak, egy fa virágzását... Mind gyönyörű pillanat, rengeteg ilyen van körülöttünk, csak nem figyelünk. Schäffer Erzsébet figyel, észrevesz, beszélget idegenekkel, és ezekből a megélt pillanatokból varázsol igazi léleküdítő történeteket.
"Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat."
Nagyon szeretem, hogy miközben olvasom, teljesen megszáll a nyugalom. Ahogy a vidéki életről mesél, mindig a nagyszüleim jutnak eszembe, a falu, ahol élnek. Felidézi bennem a náluk töltött nyarakat és rádöbbent, hogy mennyire hiányoznak azok a nyarak.

Nagyon szép üzeneteket és gondolatokat közvetít a novelláiban, tényleg eltöpreng az ember rajta, hogy jó-e az, ahogy élünk a világban.

"Miért olyan nehéz? Miért olyan szép és nehéz embernek lenni..."
Szívem szerint kiidézném az egész könyvet, annyira szépen ír az írónő, a leírások, a gondolatok mind tökéletesek. Az egyik kedvenc idézetemet az Aranyperzsa című novellában találtam:

"-Mi ez a csoda!?
A zöld pázsit fölött lángolt a kert. Nem az egész. Csak az a darabkája, ahol az aranyperzsa állt. De milyen volt ez a lángolás! Uramisten!
Melegsárga, lágyvörös, halkkármin, sikoltópiros, csöndesnarancs, harsánybordó, észbontóskarlát…
A hajnali párák nedvesen tartották a leveleket, ettől olyan élénk, friss, életteli volt a fa, mintha ez volna élete
pompája, napjainak netovábbja, születése, násza, gyönyörűséges búcsúzása."

Örülnék, ha csak fele ilyen szépen tudnék írni...

Értékelésem: 4,5/5 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése