Baráth Katalin- A fekete zongora

Agave kiadó, 2010
304 oldal

Fülszöveg:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbeszabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Egyre jobban szeretem a kortárs magyar írókat, Baráth Katalin stílusa is nagyon megtetszett. Könnyed, humoros és remekül felépített regény, már az elejétől megfogott és a nyelvezete is nagyon szép .
Az 1900-as évek eleje az egyik kedvenc korszakom, a könyv nagyon jól lefestette ezt az időszakot, az akkori emberek gondolkodásmódját és a kor miliőjét.
A szereplők is remekül ki lettek találva, nagyon tetszettek a nevek és a jellembeli finomságok, amiket az írónő olyan remekül kitalált. Nagyon hitelesre sikerült mindenki, szinte magam előtt láttam a pletykás szomszédot és a mindig paprikás Dujmovicsot, vagy az állomásfőnök rettentő kíváncsi nejét.

"Az állomásfőnök neje többnyire helyesen ítélte meg az utasok kilétét, és nem volt szokása tévedni, legyen szó akár a társadalmi osztályukról, akár az úti céljukról. Ez alkalommal azonban alaposan mellélőtt. Az utolsó divat szerinti öltönyt viselő fiatalember a Monarchia polgára volt, és azon belül sem egy távoli cseh városból vagy az örökös tartományok valamelyikéből érkezett Ókanizsára, hanem csak a szomszédból, Szabadkáról. Erről az állomásfőnökének is hamarosan alkalma nyílt meggyőződni. Heves érdeklődése ugyanis, amivel minden idegent kitüntetett, arra sarkallta, hogy a kifakult pongyolájával némiképp egzotikus összhangot alkotó, csipkeszegélyű napernyőjét kézbe vegye, és a peronhoz siessen, a fiatalemberrel véletlenül szóba elegyedni.
– Parlévufranszé? – állta el a kijáratot.
A férfi meglepődve kérdezett vissza.
– Hogy mondta, hölgyem?
Az állomásfőnökné könnyednek szánt kacaj kíséretében jókorákat csapott napernyőjével az idegen vállára.
– Nahát! Hogy maga milyen kittűűűnően beszél magyarul! Mikor a vak is láthatja, hogy egyenesen Párizsból érkezett! Két-három átszállással persze, úgy értem. – Az asszonyság nem volt képes megtagadni állomásfőnökéi mivoltát. – Vagy netalány Londonból? Dujuspékenglis?"

Kedvenc szereplőm természetesen Dávid Veron volt, a minden lében kanál boltos kisasszony, aki titokban regényt ír, a Nyugatot és az Estet olvassa és imádja a modern irodalmat. Természetesen kerékpárral közlekedik, ezzel is kilóg a sorból, az 1900-as évek elején a feminista nők jártak kerékpárral.
Nagyon szimpatikus főszereplő, nagyon megkedveltem.

"„Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?”"

Tetszett a romantikus szál is, örültem, hogy nem csöpögött és abszolút beleillett a sztoriba, nem volt erőltetett.
Érdekes volt megismerni, hogy abban az időben hogyan ismerkedtek az emberek, mi fért bele egy udvarlásba és mi az, amitől a hölgyek már pirultak.

A krimi-vonal is jól ki lett találva, és nagyon örültem, hogy nem sikerült rájönnöm, hogy ki a gyilkos. Nem volt kiszámítható, mindenki gyanús volt.
Plusz pont az Ady-szálért, egyik kedvenc költőm és a címadó verse is nagyon szép.


Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Amit szegediként szintén értékeltem, hogy olvashattam egy rövid rész erejéig a saját városomról is. :)

„ Erősen sötétedett már, amikor a vonat befutott a szegedi indóházba. Hiába volt sötét, a pompás épület a gázlámpák fényében fürödve teljes pompájában tündökölt. Veron újból megcsodálta a kisvárosi szemmel óriásinak tetsző, alig kilenc esztendővel korábban befejezett állomásépületet, amelynek különleges módon az emeletére lépett be a vonattal érkező utas, és miután megcsodálta a bacchanáliát megörökítő, élénk színekben pompázó mennyezeti freskót, le kellett sétálnia a lépcsőn, hogy az utca szintjére jusson.”

Összességében nagyon jó könyvet kaptam, remekül szórakoztam végig és alig várom, hogy olvashassam Dávid Veron további kalandjait. Amit a könyv végén olvastam Veron pesti ténykedéséről, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. :) A Poirot-s rész nagyon vicces volt.

Értékelésem: 4,5/5

További kötetek: